Régóta terjeng a faluban egy pletyka arról, hogy mennyiért vettük meg a régi könyvtár épületét. Nem foglalkoztam vele, hisz tudom, hogy a „falu hírmondó” gyakran érdekesebb történeteket talál ki, mint akármelyik bulvár lap. Amiért most még is előveszem a dolgot az az, hogy mióta kiderült, hogy a Jobbik országgyűlési képviselő jelöltje vagyok, azóta a jóakarók újra köztudatba dobták a lakásvásárlást.

A leghajmeresztőbb állítás az volt, hogy 2000, azaz kétezer forintért vettük az egész házat?!!! Nézzük, hogyan is történt valójában. Kicsit régebbről kell kezdenem. Valamikor az épület egy összefüggő lakóépület volt. Eredetileg jegyzői háznak épült. Azidőtájt, amikor Algyőt Szegedhez csatolták, az ingatlant megosztották. Egyik felében maradtak a lakók, a másikban a könyvtár kapott helyet. A lakórész IKV tulajdonban volt, így amikor a 80-as évek közepén a lakás rész megüresedett mi bérlőként költöztünk be. Ez akkor változott meg, amikor a 90-es évek elején az Ingatlankezelő, szerte az országban fölajánlotta a bérlőknek az ingatlanok megvételét. Nagyon sokan éltek a lehetőséggel, köztük mi is. A könyvtár közben tovább működött, bár az „együttélés” néha kicsit nehézkes volt. Egyrészt a közös udvarhasználat, másrészt, mivel a könyvtár részben nem volt víz, így gyakran az olvasók a mi fürdőszobánkat voltak kénytelenek használni. Illetve a fiatalkori zenehallgatási szokásaimat nem biztos, hogy mindig jónéven vették a könyvtárlátogatók. Így nagyon megörültünk, amikor az önkormányzat egy sokkal tágasabb, világosabb, és komfortosabb helyre költöztette az intézményét. Úgy két évig még lom raktárként működött a három szoba, ami az egerek és a fűtetlen falak miatt nekünk nem volt túl szerencsés. 2003-ban 4.8 millió forintra értékelték föl a régi könyvtár részt, amit bevallom őszintén én akkor sokalltam, hiszen nem volt benne víz, a parketta mindenütt fölpúposodott és szétrohadt, és a nyílászárok is ramaty állapotban voltak. Így még jobban meglepett, hogy a képviselő testület ugyanez év végén 5.5 millió forintért hirdette meg a környékbeli újságokban az ingatlant. Egyetlen érdeklődő volt rajtunk kívül, de ő is kifordult az ajtón, anélkül, hogy körbenézett volna. A testület tisztában volt vele, hogy az a három szoba senkinek nem ér meg ennyit, csak esetleg nekünk. És ezt csúnyán ki is használták, és még azt kellett éreznem, hogy milyen nagylelkűek is voltak. Pár hetes tanakodás után úgy döntöttünk, hogy még ennyiért is megvesszük, s így is tettünk. A másik lehetőség az lett volna, hogy az önkormányzat veszi meg a mi részünket, és fölújítja az épületet, és kezd vele valamit. Akkor most valószínű azt kellene hallgatnom, hogy milyen rengetek pénzt fizetett az önkormányzat azért a romhalmazért, amire aztán milliókat kellett költenie.

Ez a rövid történet. Aki nem hiszi, járjon utána.