Trianon Mária 1920. június 4-én született a Párizs melletti Versaillesban. Már fogantatása körül is viták alakultak ki, hiszen édesapja nem lévén egy ördögi terv részeként laboratóriumban nemződött és erőszakos módon ültették be édesanyja méhébe. A szomszédok, az utca bizalmi és a rendőr nem tudtak megegyezni milyen is legyen a majdani gyermek.

Édesanyját nem kérdezték meg, sőt a falu rendezvényekre, ahol a fontos döntéseket hozták, meg sem hívták, tulajdonképpen levegőnek nézték, némelyek pedig egyenesen lenézték. Még egy fertőző betegséget is ráküldtek, a Proletarius Dictatoricus-t, hogy távol tartsák. Arra kellett csak, hogy testéből világra jöhessen az újszülött. Szörnyű furcsa szerzet látta meg a napvilágot azon a nyári délutánon. Egyesek egyenesen szörnyszülöttnek látták. Egy homlok és végtagok nélküli gyermek. Csupán egy törzs, egy piciny száj, és két apró csillagszem. Egy puszta torzó. Édesanyja sírva távozott ebből a világból két karjával szorosan ölelve a kis Marikát. Szadista és morbid módon az anya homlokát, gyönyörű haját és végtagjait, halála után, formalinba tették, és a szomszédoknak ajándékozták, akik Mária élete során többször is vigyorogva mutogatták, milyen szép és teljes is lehetne, ha anyja testrészeit megkaphatná. Mivel születése után azonnal megárvult, és kiagyalóinak már nem kellet, nagybátyja vette gondozásba, aki szerencsére jó ember volt és úgy szerette Marikát, mint a saját gyemekeit. Vagy talán még azoknál is jobban. Rengeteget mesélt neki édesanyjáról, a legjobb iskolákba íratta, csodaszép ruhákba járatta, és mindent megteremtett számára, amire ennek a törékeny kislánynak szüksége volt. Óvta is nagyon, hiszen tudta, hogy Frankenstein falu lakói csak ideiglenesen mondtak le a gyermekről. A féltő, de előretekintő atyai gondoskodás eredményeképpen a kis Mária, testi fogyatékosága ellenére, egy gyönyörű, életvidám leánnyá cseperedett, aki kimagaslóan számolt, és iskolatársai szerint egy fura, ősinek hangzó, senki más által nem értett nyelven beszélt és írt. Néhányan elmondták, hogy versei hatására néha az ég kapuja is megnyílt és egy könnyes szempár tekintett ki rajta. Imádott mesélni, énekelni, táncolni. Bár ez utóbbit csak segédeszközök használatával volt képes gyakorolni, de amikor táncolt, azt oly szívvel-lélekkel tette, hogy aki látta, az soha nem felejtette el. Szeretett adni. Önzetlenül és nagylelkűen. Még annak is, aki pedig nem szolgált rá. Rokonaitól sok mindent kapott, de élete legszebb ajándékát nagybátyja hozta el neki: hacsak rövid idire is, Mária megkapta édesanyja karját és hajfonatát. Amikor megjelent a kiváncsi család előtt, gyönyörőbb volt, mint valaha. Sírva borultak le előtte, virágokat szórtak elé és nem győzték ölelni, csókolni. A lányon kifeherédett anyja már-már szürkülő keze, és megtelt élettel. Bőre puha és jóillatú lett újra. A fonatot kibontotta, gyöngyfésűvel megfésűlte, majd újrafonta, had kapjon bele a lágy tavaszi szellő. Ez a csodás teremtvény természetesen fölkeltette a környezete érdeklődését is. A falu és különösen a szomszéd gyerekek írigykedve tekintettek föl rá. Érezhető volt, hogy a vidámságnak hamar végeszakad. Sötét felhők tornyosultak a falu fölött. Egy este nagybátyja szomorúan lépett be a szobába, szemében létszott, hogy nagy baj van. Elmondta, hogy neki és megmaradt családjának, el kell hagynia a házat és a falut is. Még utoljára magához szorította, és homlokon csókolta a kislányt.

Marikát az előszobában várták azok, akik kikísérletezték. Visszavitték a laboratóriumba, ahol leműtötték róla édedsanyja részeit és visszaadták, a vihar elől vinnyogva elmenekült, s most nagy hanggal visszatérő szomszédoknak. Beadtak neki egy szert is. Egy nagyon lassan öli, de az egész testet károsító anyagot. Annak a vírusnak az alfaját, amit anyja is kapott Marika születése elitt. A latin neve Szovjetikus Szocialzmus. A következi jó néhány évben a lányt idegen emberek nevelték. Csak néha-néha nézett be hozzá egy-egy családtag, vagy ismerős, de őket is hamar elzavarták, vagy örökre el is tüntették. Új iskolába kezdett járni, ahol már nem lehetett kimagaslónak lenni. Ahol nem szerették a dalt és a táncot, és ahol titokban, a mosdóba zárkózva lehetett csak verseket írni. A vírus is kezdte egyre jobban birtokba venni a testét. Kezdtek látszani a leépülés jelei. Egy idő után ez föltünt az alkotóknak is és tudták csinálniuk kell valamit, hiszen nem akarták Marika halálát. Egyelőre legalább is nem. Szükségük volt még a tehetségére, kitartására és a tűzre, ami olykor megcsillant a szemében. Elküldték hát hozzá a megnyerő mosolyú és magabiztos orvost, Dr. Liberál Gábort, aki kezdetben nyájas és segítőkész volt. Marikának még meg is tetszett egy kicsit, amiben persze közrejátszott az is, hogy jó volt újra olyan dolgokat csinálni, amiket előtte nem szabadott. Újra kijöhetett a házból, meglátogathatta rokonait és énekelhetett, táncolhatott szabadon. Édesanyja testrészeit azonban nem kapta vissza, mitöbb, Dr. Liberal kenetteljesen el is magyarázta neki, miért is teljeséggel fölösleges ezen rágódnia. Fogadja el önmagát és merjen kicsi, és torz lenni. Ne bántsa meg azzal a jó szomszédokat, hogy állandóan a részek iránt érdeklődik. Marika mindent megtett, hogy megfeleljen a kék köpenyes, csillag fehér fogú „megmentőnek”. Akkor kezdett csak gyanakodni, amikor észrevette, hogy a doktor és barátai állandóan elviszik a padlásról a finom kolbászt és büdöset csempésznek a helyébe. Vagy amikor befűtteték vele a kemencét és aztán pénzt kértek tőle, hogy melegedhessen mellette. És amikor föltünt neki, hogy a rokon gyerekek egyre kevesebbet tudnak és egyre neveletlenebbek. Teljesen biztos azonban csak később lett abban, hogy a doktor és a jómadár barátai hazug és becstelen emberek. Egyik nap elküldték az Ügyvéd Úr földjére napszámba és hazatérve a hideg esőtől átfagyottan, korgó gyomorral megkérdezte: miért kell a családom földjén szolgaként dolgoznom és élnem? Az addig mosolygós kuruzsló elvicsorodott és arcon vágta a lányt.

Folytatjuk?

Molnár Áron