Az ember életében vannak pillanatok, amikor egyszer s mindenkorra el kell köteleznie magát. Semmilyen módon nem tudja már elodázni a döntést és kibújni a felelősségvállalás terhe alól. Ilyen például, amikor kiválasztjuk (eleinte persze szüleink hathatós segítségével) iskoláinkat, belépünk első munkahelyünk kapuján, elveszzük a lányt, akit szeretünk, vagy amikor meglátjuk gyermekeink első mosolyát. Mindmind elkötelezettség és, mint olyan, változást hoz életünkbe és másokéba is. Órákat töltünk el félhomályos szobákban azzal, hogy oda vissza megindokoljuk magunknak, hogy szükségünk van-e nekünk erre az újabb elkötelezettségre vagy sem.

Soha nem voltam semmilyen pártnak vagy politikai mozgalomnak a tagja, és nem is terveztem, hogy valaha is leszek. Aztán tavaly júniusban beléptem a Jobbik Magyarországért Mozgalomba, mely párt is, sőt mi több barátaimmal megalakítottuk a helyi szervezetet. Nagyon sokat tépelődtem rajta, hogy jól döntök-e, talán még éltemben egyszer sem tartott ilyen sokáig, hogy döntést hozzak. Tudtam, hogy nem csak az én életem fog megváltozni, hanem a körülöttem lévőké is azonnal. És azt is tudtam, hogy meg leszek ítélve. A média hatására és az ország elbutulásának a következményeképpen jelenleg a legegyszerőbb és leghatékonyabb módszer valakinek a lejáratására a megbélyegzés. Ha valaki ma nemzetben gondolkodik, az azonnal megkapja a fasiszta, náci, soviniszta, antiszemita vagy legenyhébb esetben a magyarkodó jelzőt anélkül, hogy bárki is megkérdezné, hogy tényleg az-e.

Nem tartom magam egyiknek sem és a Jobbik, mint párt sem az. Rendes magyar embereket ismertem meg eddig a Jobbik segítségével, olyanokat, akik már nem bírták nézni tétlenül, hogy jobb sorsra érdemes nemzetünk idegen belső és külső hatalmak rabszolgájává váljon, és a magyar embernek másodrendű állampolgárként kelljen élnie a saját hazájában. Nálunk több joga van mindenféle deviáns csoportnak, bűnöző kisebbségnek, kiválasztott népnek, mint az ezt a hazát megteremtő, évezredeken át csak is saját vérével megvédő, és a mai napig eltartó többségnek.

Az állam, aminek az lenne a szerepe, hogy megfelelő kereteket biztosítson az itt élőknek egy emberhez méltó léthez, és hogy biztonságot nyújtson számukra, nos ez az állam az erőszak szervezetei segítségével folyamatosan megfélemlíti és megalázza az „alattvalóit”. Ilyen erőszakszervezetnek tartom a sokak által csak ÁVH-nak titulált rendőrséget (melyhez rendszeresen csatlakoznak jelöletlen, magyarul nem beszélő segítők); az utolsó bőrt is lenyúzó APEH-t (mely megjutalmazza a hazudozó, névtelen följelentésekre éhező bérenceit); az idegen érdeket szolgáló BANKokat, melyek koldusbotra juttatják az ország jó részét; a többszörös-nyereségre éhes SZOLGÁLTATÓkat, akik azt tesznek velünk, amit akarnak, és persze a „független” (ha-ha) MÉDIÁt, amelyből olyan szenny és mocsok árad, amibe már rég bele kellett volna fulladnunk.

A fönt megnevezettek már nem bennünket gyarapítnak. De vannak még bástyáink. Még miénk a magyar föld nagy része, még miénk a világ vízkincsének jelentős része, még miénk a világ ősnyelve, még nálunk van a világ szív csakrája (Dobogókő), még miénk a világ egyik legszentebb koronája, és sok egyebünk van még. Van JOBBIK énünk, van becsületünk, van tisztességünk, van küldetésünk, van hitünk és van szeretet bennünk. És ez a szeretet fogja megrengetni az egész világot hamarosan. Ennek a rengésnek az egyik előhulláma a JOBBIK, a hozzá szorosan kapcsolódó Magyar Gárda, a több ezer nemzeti szervezet, a szépszámú nemzeti zenekar és a szaporodó kulturális rendezvények. Én is szeretnék majd annak az óriási hullámnak a tetejére állni, amely hatalmas robajjal elmos mindent a partra érve, ami nem odavaló. Ezért köteleztem el magam és ezért lettem JOBBIKOS.

Molnár Áron